Kornis Mihály íróról sok mindent lehet tudni. Amit ő maga tart fontosnak elmondani saját magáról, az ott van a honlapján, amit pedig valami oknál fogva nem (vagy kevésbé) tart fontosnak közölni olvasóival, az némi guglizással könnyen megtalálható.
K. gyakran idézett pièce de résistance-a, a "mi sokkal jobban gyűlölünk benneteket, mint ti minket". De van ennél sokkal jobb is. Az alábbi szöveg a Magyar Narancs 1996. október 17-i számában jelent meg.
Íme hát maga a mester, in his own words (kommentáromat lásd a szögletes zárójeles jegyzetekben):
Naplórészlet [1]
1993. szeptember 14. kedd [2]
Ma, a Kádárban Sándor Gyuri [3]. Nagyjelenet [4]. Bejőve látom, hogy ott ül, többekkel. Nincs lelkierőm kifordulni az Étkezdéből, de iszonyodom [5] a lehetőségtől, hogy "szervusz, kérlek, hogy vagy", vagy ilyesmi, ezért neki háttal ülök le [6], és az újságomba mélyedek. Már majdnem el is feledkeztem a jelenlétéről, az ebéd közepén tartok, amikor felharsan, "szervusz Kornis Mihály, ez egy híres író, satöbbi", és csak mondja-mondja, csinálja a műsort, a szokásos hangerővel, mint egy takarítógép [7], torkomon akad a falat [8]. Ilyenkor szoktam hibázni, dadogni vagy kiabálni, de most nem, fel se emelem a fejem az újságból, "ne köszöngessél, Gyurika, már nem vagyunk olyanba" [9], mondom, csaknem halkan, és ennék tovább, de ezt nem bírja ki, feláll, odajön, azt játssza, hogy majom [10], lógatja a karját, "akkor személyesen teszem tiszteletemet!", a tányér és a szájam közé hajol [11], "akarod, hogy megalázkodjam" [12], satöbbi, próbálok nem törődni vele, nem nézek rá, "hagyjál békén Sándor György, nincs beszélgetés, menj innen" [13], de nem tud leállni, azt is tudom, miért, fél [14], "mondd, te halhatatlan ember, mit csináljak, hogy visszaköszönj nekem, kezet csókoljak?" [15], felnézek, ebben a pillanatban halálos csend lesz a Kádárban, még mindig nem vesztem el a fejemet, "menj ki, és csókold meg a Klauzál téri öreg zsidó néniknek a kezét, tőlük kérjél bocsánatot" [16], talált, süllyed, "úgy van, igaza van, végre valaki megmondta neki" [17], mekegi mögöttünk egy nagyon öreg hang [18], ami S. Gy.-t összecsapott ripacskodásra készteti, erőszakosan megcsókolja a kezemet, méltatlankodik, ököllel csapkodja az asztal sarkát, mindenki minket néz, izzad a feje [19], megsajnálom, átölelem, "menj már ki", súgom a nyakába [20], lázasan szidni kezdi az SZDSZ-t [21], hát ezzel itt nincs túl nagy sikere, "te bármit csinálhatsz, akkor is szeretlek, viszont az Esterházynak sose fogok megbocsátani", "hogy jössz te ahhoz, hogy haragudjál az Esterházyra, hát ő a te keresztanyád vagy mid, Gyuri" [22], és már nevet az étterem, még csak nem is ellenségesen, szeretik itt a Sándor Gyurit, mint az elkódorgott mihasznát a bolond szülők, biztatnak minket, fogjunk kezet, kezet fogunk [23], de amikor kimegy, egy nyolcvan-százéves vendég szenilis-józanul azt mondja, "úgy kell neki" [24]; egy öreg fotós pedig mesélni kezdi, hogy ezt a Gyurit kicsi gyerekként, ’44-ben a Duna-partra kísérték a nyilasok, és akkor ijedt meg, azért dadog, azért törleszkedik az Antall-huszárokhoz… [25] Kihűlt a kajám, de legalább jó napjuk volt az öregembereknek, pont a legigazibb törzsközönség van itt, csupa olyan, aki már a háború előtt itt evett állítólag [26]. Ma újra félnek: ülnek borzasan a pléhkanaluk mellett, egész nap azon filóznak, hogy bevagonírozhatják-e őket újra, vagy az kizárt. [27] Mégis, szégyellem magam a jelenet miatt. Jobb lett volna, ha nincs. [28]
Jegyzetek:
[1] Avagy ki a náci és mitől az? Ad notam "a szembenállás, az acsarkodás, a láger-morál máig a lételemünk". K. szeret naplót írni. Az általa 1977 őszén elindított szamizdat napló (lásd A Napló, 1977–1982: Válogatás, Budapest: Minerva Kft., 1990) kötelező olvasmány mindazoknak, akik meg akarják ismerni az ún. demokratikus ellenzék mindennapjait és kíváncsiak az árokásók (köztük Ungváry Rudolf vagy Tamás Gáspár Miklós) előéletére.
[2] A dátum fontos: a „mi sokkal jobban gyűlölünk benneteket” és a naplórészlet kb. egy időben született. Hogy K. miért 1996-ban, azaz három évvel az események után tartotta fontosnak közölni 1993-ban írt sorait? Nem tudom.
[3] Google is your friend. Útbaigazításképpen: S. katolizált zsidó, az 1990–1994 közötti működő konzervatív kormány támogatója. Épeszű ember természetesen nem foglalkozik mások származásával, K. szemében azonban ennek az életrajzi elemnek jelentősége van.
[4] Mint egy Shakespeare-darabban, csak ott nem szólnak előre.
[5] Figyeljünk az erős indulati töltésű szavakra itt és a következőkben!
[6] Azaz K. nonverbális eszközökkel is kifejezi S. iránti megvetését és iszonyatát.
[7] Stilisztikai megoldás; értsd: "nem ember”. Meghülyült a kommentátor? Nem. Vö. pl. Kövér László ún. köteles beszédének vagy Orbán Viktor "genetikai determinációt” felvető tusványosi szavainak balliberális értelmezésével.
[8] Nem mondja meg, mit evett. Ennek K.-nál esztétikai jelentősége van: "Írni lehet úgy is, hogy az ember saját magát világosítja fel, világítja meg, teszi egésszé. A naplóírás ennek a kitüntetett módja. Az a jó napló, ami merő tudatosítás. Nem arról szól, mit ettem ebédre, hanem arról, hogy milyen gondolatok, képek, felismerések futottak át bennem, látszólag érthetetlenül, mivel látszólag ez nem kapcsolódott a napom történéseihez. A napló által bensővé tehetjük a külsőt. Ez önmagában hallatlanul értékes, világot teremt". Ja, hogyne.
[9] K. úri nonchalance-szal rázza le S.-t. Helyesen: "olyan viszonyban". De miért a nyelvi igénytelenség? K. egyfelől így érzékelteti az olvasóval személyes coolságát (az angol szó mindkét eredeti jelentésében), másfelől oly mértékben megveti S.-t, hogy nem méltatja értelmiségitől elvárható kommunikációra.
[10] Ügyes! A szerző nem majmozza le S.-t, mert annak hátrányos jogi következményei lehetnének számára. Az "azt játssza, hogy majom” fordulat a már említett ([7] jegyzet) dehumanizálás nyelvi eszköze.
[11] Nehéz elképzelni a jelenetet. K. nem magas ember, a szája és a tányér között S. feje nehezen férne el. De akkor miről van szó? Az ellenfél/ellenség fizikai lekicsinyítése stíluseszköz. K. túl jó író ahhoz, hogy egy ilyen elemet ne tudatosan épített volna be a narratívájába. Vagyis arról van szó, hogy S. olyan mélyen hatol be K. személyes terébe, amit az emberek többsége már inzultusnak és viszolyogtatónak tart. Ezt az érzést akarja K. felpiszkálni.
[12] Ha az értelmes olvasó nem kérdőjelezi meg eleve a jelenet igazságtartalmát, itt kell rájönnie először, hogy S. (K.-t kigúnyolva) alkalmi performance-ba kezd. K. azonban ezt jól láthatóan nem érzékeli sem ekkor, sem a továbbiakban. Lásd [15] jegyzet.
[13] Az ellenfél/ellenség teljes nevének tegezéssel kombinált használata szándékosan sértő; vö. "Te egy f*sz vagy" és "Ön egy f*sz".
[14] Elegáns összekacsintás az t. olvasóval; tkp. ezt mondja: "Fél. És mi tudjuk, hogy aki fél, az nem demokrata". K. itt még nem fejti ki, hogy S. ugyan mitől félhetne 1993-ban egy étteremben. A MaNcs olvasói azonban tudják, hogy miről van szó; a gyengébbek és az utókor kedvéért pedig K. alább ki is bontja narratívájának ezt a szálát. Lásd [21], [25] és [27] jegyzetek.
[15] K. még mindig nem veszi észre, hogy nem S. foglal helyet a (sit venia verbo) szopott f*sz kellemesebbik végén. Vö. [12] jegyzet.
[16] Elhangzik a varázsszó ("zsidó"), megérkeztünk. Erre a pillanatra készítette fel K. az olvasót az eddigiekben. A takarítógép-hangerejű, félős, a másik ember személyes terébe otrombán behatoló kvázi-majomnak bocsánatot kell kérnie közelebbről nem részletezett bűnéért. Lásd [25] jegyzet.
[17] Touché – legalábbis K. szerint, a "nagyjelenet" közönsége pedig meg is erősíti ebben a hitében.
[18] K. nincs nagy véleménnyel a vendégekről. A "mekegi" ige az alacsony tömeghez képest horatiusi magasságokba emeli K.-t. És ez a cél.
[19] A "ripacskodás" említésével K. a szöveg negatív hősének elevenébe vág. Kevés szó van, amellyel jobban meg lehetne alázni a humoralista S.-t. A mondat folytatásában K. (hite szerint) végleg megsemmisíti S.-t. Fokozható-e még jobban a szöveg intenzitása? Fokozható.
[20] Az ölelés a pozitív hős K. leereszkedő, egyben önfényező gesztusa, a "nyakbasúgás" gyengéd közvetlensége pedig ex post facto emeli ki a K. szája és tányérja közé furakodó (vö. [11] jegyzet) S. otrombaságát.
[21] Ha az olvasó nem tudta volna, ez S. egyik bűne. Vö. [14], [25] és [27] jegyzet.
[22] S. (K.-val ellentétben) nem tagja a langymeleg (pun not intended) ballib körnek. Az Esterházy "keresztanyaságára" történő hivatkozás különösen aljas stilisztikai megoldás a katolizált zsidó (vö. [3] jegyzet) S. személyével kapcsolatban. A kontextust figyelembe véve tehát kétsége sem lehet az olvasónak, hogy itt nem valami kedves, a tékozló fiúnak megbocsátó gesztus leírását olvassa.
[23] Kézfogás és "nem ellenséges" nevetés? Hát mégis van megbocsátás? – kérdezheti az olvasó. Látni fogjuk, hogy nincsen. A leírtak a szöveg következő csúcspontját (vö. [25] jegyzet) készítik elő. Negatív főszereplő el, pozitív főszereplő és közönsége a színen.
[24] Kezdődik. Hiába hát az ölelés, a már-már homoerotikus "nyakbasúgás" és közönség "megbocsátó" nevetése – S. távollétében fog megsemmisülni.
[25] A narratíva második csúcspontja, amelyben az eddig elmondottak értelmet nyernek. Végre a beavatatlanok számára is fény derül S. zsidóságára: S. bűne megbocsáthatatlan, mert annak ellenére, hogy majdnem a nyilas terror áldozata lett, kilépett övéi köréből és átállt az ellenséghez. A gyermekkorban elszenvedett traumából levezetett félelem (vö. [14] jegyzet) – amely, mint majd kiderül, nem csupán S.-t jellemzi (lásd [27] jegyzet) – vitte arra a negatív hőst, hogy elárulja sajátjait. Bónusz: K. másutt elhangzott szavai ("Én pedig alkatilag képtelen vagyok a tapintatra") új értelmet nyernek. Olvassuk el többször is ezt a részt, ízlelgessük kevéssé kifinomult aljasságát!
[26] A mű (szinte) kész, s az alkotó – aki közönsége kedvéért az ebédet is hagyta kihűlni – megpihen. Győzött. Az ellenség megsemmisült. Vagy mégsem?
[27] A történet tanulságaként K. felmutat egy másik fajta (vö. [14] jegyzet) félelmet is. Ez a félelem azonban – és ezt különösebb részletezés nélkül is éreznie és tudnia kell az olvasónak – morálisan S. félelme fölött áll. Ez a félelem a "körön belüli" öregemberek, a meg nem alkuvó, a nem "törleszkedő" túlélők félelme. Ez az a félelem, amelyet K. és a hozzá hasonló árokásók máig instrumentalizálnak, ha politikai céljaik eléréséről van szó.
[28] Nuff said. És jobb lett volna, ha a jelenet K.-féle leírása sem jelenik meg soha. A szerző esetleg megfogadhatta volna másoknak adott kéretlen tanácsát: "Jól írni annyi, mint azt tudni, hogy miről és hogyan érdemes hallgatni". Ezzel az írással mindenesetre sikerült megcáfolni saját magát, írói hitvallását is: "Írni szerintem az emberi intelligencia megnyilatkozásának egyik csúcsa, agyunk egyik legmagasabb szintű funkciója, melynek a jelentőségét csak a zenéléssel, vagy a matematikával való foglalatossággal tudnám összemérni". Hát nem. Ez az írás nem az írói intelligencia csúcsa, hanem az árokásás és a politikai túloldallal szemben táplált irracionális gyűlölet szomorú (bár briliánsan megírt) dokumentuma.
Hiszterométer: 9/10